BUSÓMASZK-LÁRFA-ÁLARC-KÁPÁ-MASZKA Busójárás nélkülözhetetlen kelléke,ami busó busóvá teszi a maszk.Manapság az álarcok rendkívül széles palettájával találkozhatunk. Személy szerint a régebbi stílusú maszkok kedvelője vagyok, ezen belül is Kalkán Mátyás (élt 1929 – 1987) irányvonalát, a mohácsi népművészet nagy mesterére leginkább jellemző stílusjegyeket preferálom.A mesterség legidősebb képviselője Kunovszki János. A 80 éves faragónál kutatásokat, beszélgetéseket folytattam, melyek nagyon hasznosnak bizonyultak pályám során. A busómaszkok faragása, mint népművészeti ág vagy mesterség a XX. század második felében, 1950 – 1960- as évektől kezdett kialakulni. Köszönhető ez az akkori ……., a turizmus fellendülésének, a baranyai vasárnapoknak. Sajnos a faragás megélhetést akkoriban sem biztosított, mint ahogy ma sem. A legtehetségesebb faragókból nevelődtek ki a neves mesteremberek, közéjük tartozik Kalkán Mátyás, a múzeum restaurátora Késity György, valamint Kunovszki János. Ők fektették le a mai busómaszk faragás alapköveit, az ő alkotásaikból lettek az új típusú álarcok. Álarcaimra jellemző a Kalkán forma, természetesen nem másolom munkáit, de az arányok és a maszk festése az ő jegyeit hordozzák, munkám leginkább az ő alkotásaihoz hasonlítható. Álarcaimmal próbálom a félelem és a mosolygás dualista hatásait elérni, vagyis álarcaim egyszerre mérgesek, de ugyanakkor a szemek ábrázolásával egyszerre mosolygóssá is válnak. A mohácsi maszkoknak ugyanis éppen az Emberi arc ábrázolása a lényege. A maszkjaimon ez abban mutatkozik meg, hogy a szemek és a szemöldök felfelé húzottak, ezáltal mérgesebbé, ijesztőbbé, félelmetesebbé válik a küllemük. Az ajkak kidolgozásánál inkább a félhold alakú, felfelé görbülő, ún. nevetős, mosolygósabb irányvonalat képviselem. A szempár matt fehér tónusú, amit festés után megégetek, amely antik jellegűvé, patinásabbá varázsolja a maszkot. A fogakat szintén fehérre festem, melyet a szemekhez hasonlóan megégetek. Az álarcot belülről úgy alakítom ki, hogy viseletre, Busójáráson való megjelenésre alkalmas legyen, vagyis az orr helyét belülről kifaragom, orrnyílásnak is helyet hagyok, hogy a levegő beáramlás biztosított legyen, az amúgy is nehézkes viseletet ezáltal könnyebbé teszi. A szemek 7 cm távolságra helyezkednek egymástól. Ahhoz, hogy egy maszk hordhatóvá váljon, a rájuk illesztett bőrt varrom, mint ahogy azt a régi mesterek is tették. Álarcaim három fő színből tevődnek össze. Alapszín a vörös. A marha vagy sertés vérrel festés amúgy mára már hagyománnyá vált, egyszerű indoka az volt, hogy az ínséges időkben nem volt festékre pénzük az embereknek, és mivel télen faragtak javarészt, praktikussági okokból a disznóvágás során felfogott vért erre a célra használták fel. A jellegzetes mohácsi Busó álarc vörös fűzfából készül. Ez a fűzfajta a városunk mellett húzódó árterületen megtalálható. Jól megmunkálható, laza rostozatú, könnyű fa. Az elvégzett kutatómunkám során rájöttem, hogy a Mohács szigeti oldalán fekvő felső- kandai öreg álarcok, valamint a Kanizsai Dorottya Múzeumban fellelhető alkotások is egyaránt vörös fűzfából készültek. Fontos kiegészítőjük az állati eredetű szarv és a bunda, amit csuklyaszerűen szöggel erősítenek rávagy varrják őket. Nagy becsben tartom a múlt században készített fényképeket, rajzokat, ezek mindig segítségemre vannak egy- egy maszk megmunkálásánál, de mivel kézzel készítik a faragók műveiket, ezáltal, egyedivé is válnak, melyet az álarckészítőkre jellemző stílusjegyek fémjeleznek, ezáltal próbálom én is megőrízni e régmúltú hagyomány gyökereit. Szakmai pályafutásom kezdetén a ma is élő sokacokkal folytatott baráti beszélgetések is hasznosak bizonyultak, ismereteimet bővítették ezek a hiteles források, sokat köszönhetek nekik, hogy eddig a szintig sikerült eljutnom. A mohácsi busó maszkoknak nincsenek írott, kőbe vésett szabályai, az idő során sokat változtak, az újabb nemzedékek mindig valami újszerűvel álltak elő. A régi álarcok például körben ki voltak fúrva, ez mára már eltűnt. Egykoron a bőrt varrták, hiszen azokat a mindennapokban használták az emberek, a székekre, lovaskocsikra készített bőröket, ha eljött a Busójárás ideje, rátették a maszkokra, majd a téltemető – tavaszköszöntő „ünnep” elmúltával ismét korábbi szerepüket tölthették be. A XX. század második felével nőtt a város turisztikai vonzereje, egyre látogatottabbá vált településünk, mely a faragás fellendülését, újabb alkotók megjelenését eredményezte. 3. Az álarc: Az álarc célja: olyan tárgy, melynek segítségével valakit, vagy valamit megjelenítsen, átformáljon (mint pl.: isten, szellem, ősök), megpróbáljon utánozni, szórakoztatni. Álarcok készítése: anyaga többféle lehet. Hagyományos és leggyakoribb anyag a fa, szőrme borítással, de nem ritka a textil anyaggal való arc - takarás sem. Mindezek mellett használtak kormot és festéket is. Az álarc elmaradhatatlan kelléke - viselete során - a szarv és a szőrme. Alakra, képzőművészeti kiállításra és használatra való tekintettel a fából készült maszkok több csoportra bonthatók: a.) állat alakú b.) ember – állat elemekből álló c.) ember - arc ábrázolású maszkok A magát elmaszkírozó ember saját egyéniségét felcseréli a maszk által ábrázolt alakkal. A hagyomány szerint csak férfiak öltözhettek álruhába, a nők és gyermekek csak a polgári farsangi szokások hatására kezdték a maskarát magukra ölteni. szakdolgozatom 2008